Dr. Aletha J. Solter: A bölcs baba

Világnézetileg A bölcs baba egy fokozattal jobban tiszteletben tartja a csecsemőt és annak érzéseit, és jóval megengedőbb a Suttogónál. Ezzel nagyjából olyan nézeteket közöl, amivel egyet tudok érteni és viszonylag kevés helyen szálltam volna vele vitába (azért vannak olyanok is). Nem annyira gyakorlatias, inkább egyfajta hozzáállást közvetít pontokba szedett praktikus tanácsok helyett, cserébe nem érzed úgy, hogy hülyének tartja az olvasót és nem kell keresztülrágni magunkat olyan tanácsok hosszú során, hogy ne tedd be a csecsemőt a mikróba. A gyermek születésétől kezdődően a két és fél éves koráig tartó időszakot öleli fel. Olyan anyukáknak való, akik ennek az időszaknak minimum a nagy részét otthon tervezik tölteni a gyermekkel.

bolcsbabaA bölcs baba alapvetően azt célozza, hogy a gyerekünkben biztonságos kötődési mintázatot alakítsunk ki. Az emberek kötődésí stílusa valóban csecsemőkorban alakul ki, és felnőttkorban ugyan változtatható, de csak nehezen, lassan, sok pszichoterápiával (a kötődési stílusra vonatkozó kutatások ismertetésétől most hadd tekintsek el). A legtutibb a biztonságos kötődési stílus, mert akkor leszünk kapcsolatainkban kiegyensúlyozottak – ez azt a “hiedelmet” jelenti, hogy a szeretekapcsolatainkban az emberekre lehet számítani, nem fognak minket egyik percről a másikra ok nélkül elhagyni, tehát nyugodtan lehet kötődni hozzájuk. Ezen kívül létezik még elkerülő kötődési stílus, amikor az illető személy inkább kerüli a túl szoros vagy intim kapcsolatokat, valamint bizonytalan, amikor nem tudja eldönteni és hol túl szorosan akar kötődni, nagyon szoros barátságokban és intim párkapcsolatokban, de ezek nem stabilak, hanem egyik pillanatról a másikra megszűnnek vagy felbomlanak. A nyugati kultúrában jelenleg a biztonságos kötődési stílus a normális, ilyennek kell lenni, és A bölcs baba arról szól, mit kell csinálnunk a csecsemőnkkel, hogy jó eséllyel ilyen legyen. Engem, mint eredetileg bizonytalan / elkerülő kötődőt, rettenetesen idegesít végig ez a nyomás a normalitás felé, szerintem nem annyira rettenetes, ha vannak nem biztonságosan kötődő embertársaink is, sőt, azok sokszor nagyon érdekesek, vagy boldogtalanok és magányosak, és kompenzációképpen kiváló írók vagy más művészek vagy elhivatott kutatók vagy akármi, dehát ez egy nagyon messzire vezető vita lenne, úgyhogy inkább visszatérek a könyvhöz. Ja, nem, még egy másik kitétel is van benne, amivel nem értek egyet, ez pedig az, hogy ha biztonságosan kötődő gyerekekekt nevelünk, akkor azokban nem lesz agresszió és nem lesz háború és vandalizmus és béke lesz a Földön, szerintem meg mi emberek mindig képesek leszünk agresszióra és akár kegyetlenségre, bennünk van ez a potenciál, mindig is megvolt, álszentség lenne letagadni. Mindenesetre gyakran van az az érzésem, hogy a könyv nyomást gyakorol rám, hogy békés, nem agresszív, biztonságosan kötődő gyermeket neveljek, akinek még plüssállatra sincs szüksége az elalváshoz, mert annyira kiegyensúlyozott. És ha plüssállatra van szüksége? Akkor mi van?

Nade nyilván azt akarjuk, hogy a mi gyerekünk boldog, biztonságosan kötődő legyen, és agresszív se legyen meg kegyetlen se, akkor pedig ez a megfelelő könyv. A könyv egyes fejezetei konkrét élethelyzetekkel foglalkoznak, és alaposan körbejárják, hogy az adott helyzettel mit lehet kezdeni. Ezek: a sírás, a szoptatás, az alvás, a játék, a konfliktusok. A sírással kapcsolatban egy új szempontot hoz, amit eddig még nem olvastam, de nem hangzik hülyeségnek: a csecsemőnek igénye van a sírásra, hogy kisírja magát, ezért nem feltétlenül mindig az a cél, hogy elhallgattassuk. Tehát az olyan trükkök, hogy sétálj vele, meg cumi, meg mellretevés meg rázogatás helyett meg kell neki engedni, hogy sírjon, de úgy, hogy közben a karjaidban tartod. Az átlag csecsemő Solter szerint napi két órát sír, hát, ember legyen a talpán, aki két vagy több óra hosszat tütelmesen a karjában tartja és nem kezd bele nagyjából bármibe, amitől abbahagyhatná a sírást.

A könyv kiemelkedő erőssége, hogy a szülő érzéseivel is fogllakozik, de nem csak a szokásos “normális, ha kiborulsz, beszéld meg másokkal” módon, hanem ennél árnyaltabban: mindegyik fejezetnél arra bátorít, hogy vizsgáld meg és gondold át a saját érzéseidet az adott témával kapcsolatban, gyerekkori emlékeket is beleértve. A gyerekkori élményeink ugyanis jelentősen befolyásolják a nevelési stílusunkat, vagy azért, mert pont úgy akarjuk csinálni, mint anyánk, vagy bárhogy, de nem úgy – mindenképpen van a fejünkben erről valami. A könyv minden fejezet végén “gyakorlatokat” tartalmaz, ezek valójában kérdések, amik mentén átgondolhatod a hozzáállásodat. “Általában mit tettek a szüleid, amikor sírtál? Milyen szavakkal próbálták elérni, hogy abbahagyd a sírást? Hogyan érezted ettől magad? Emlékszel-e olyan, konkrét helyzetekre, amikor elérték, hogy abbahagyd a sírást? Milyen érzést ébreszt benned a kisbabád, amikor sír és nem tudsz rájönni, mire van szüksége? Haragot, aggodalmat, alkalmatlanságérzést, bűntudatot, frusztrációt, szomorúságot? Mit tennél ilyenkor a legszívesebben?” stb. , ugyanígy az evéssel, a konfliktuskezeléssel és a többi témával kapcsolatban is. Amellett, hogy komolyan veszi a csecsemő igényeit, azért igyekszik a szülőket sem kiborítani teljesen. Alapvetően tetszik a világnézete, mert olyan elveken alapul, mint bizalom, empátia, tisztelet. De azért nehéznek tűnik betartani a tanácsait, hát, majd meglátjuk.

A könyvet az Agykontroll kiadó adta ki, de ez ne tévesszen meg minket, nem agykontrollos könyv, nincs köze hozzá.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s