Paul Auster: Láthatatlan

Eléggé tipikus Paul Auster-regény, de nem rossz, ez most egész jól sikerült. Van benne minden, ami szokott lenni: identitáskeresés, önazonosság megkérdőjelezése, akár azon a gyakorlati síkon, amikor simán ugyanazon a néven többféle szereplő is létezik, vagy nem is úgy hívják az illetőt, sem a várost, vagy végülis ki tudja. Objektív valóság nem létezik, csak szubjektív van, és több szereplő teljesen máshogy láthatja ugyanazt a történetet. És természetesen mindig van a ‘regény a regényben’ szerkezet, a könyv egy részét a főszereplő írja E/1-ben, másik részét egy másik szereplő a főszereplő jegyzetei alapján, meg ilyenek. Kis bűnügy, nyomozás, rejtélyek, meg pár furcsa szerelmi szál. Mondom, a szokásos.

lathatatlanA történet: Adam Walker írónak készülő húszéves egyetemista New Yorkban, itt megismerkedik egy vendégprofesszorral (Born) és annak a szeretőjével (Margot). Born afféle mecénása lesz, persze kissé belehabarodik a titokzatos Margot-ba, aztán szemtanúja lesz, amint a prof leszúr egy utcai támadót. Ez az eset annyira megrázza, hogy elmegy inkább ügyvédnek. Később már Walker volt évfolyamtársa, Freeman rendezi össze és kommentálja Walker fiatalkori jegyzeteit, aki meglehetősen bűnös szerelmi viszonyt folytat NY-ban, majd Párizsban próbál bosszút állni Born-on. És akkor van még Cecile, Born szeretőjének lánya, aki fiatalon Walkerbe volt szerelmes és az ő naplójából is kiderül egy s más, aztán pedig Walker nővérének szempontjai is új és meglepő fénybe helyezik a történetet. Ez egy kiváló detektívregény, azzal a különbséggel, hogy ahelyett, hogy végül összeállna a kép és kiderülne az igazság, az derül ki, hogy nincs ilyen. Nincs kép, vagy ami van, az nem szép, logikus, összeállt, hanem homályos és sokféle szereplő szubjektív és emlékezés meg érzelmek torzította, össze nem illő darabkáiból áll.

Ha sok Austert olvas az ember, elég egyértelmű, hogy a Holdpalotánál és a NY Trilógiánál volt a topon és azóta néha önismétlő. És tényleg, vannak jól bevált technikái, vannak olyan fordulatok, amik minden regényben megjelennek, ennek ellenére az utóbbi pár könyve nagyjából felváltva meglepően semmilyen és unalmas, illetve nahát, egész jó. Mindig, amikor azt hiszem, hogy Auster már kiöregedett és lassan abba kéne hagynia az írást, előáll valami érdekesebbel. A Máról holnapra rossz volt, a Man in the dark nagyon klassz, az Utazások a szkriptóriumban felejtős, a Brooklyni balgaságokra egyáltalán nem is emlékszem, Az orákulum éjszakája nagyon jó. A Láthatatlan éppenséggel a jobbak és érdekesebbek közé tartozik.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s