Lénárd Sándor: Római történetek

Lénárd Sándor, az egy érdekes figura. Azért kezdem azzal, hogy róla mesélek, mert gyakorlatilag az összes könyve önéletrajzi ihletésű vagy szimplán napló vagy önéletrajz. Lénárd 1910-ben született Budapesten, majd orvosi egyetemre ment Bécsbe. Az egyetem alatt már látható volt, hogy zsidó származásából itt még baj lesz, ezért 1938-ban Rómába menekült és ott orvoskodott meg polihisztorkodott, amely utóbbi alatt főként fordítást, tolmácsolást, idegenvezetést és az amerikaiaknak való kémkedést kell érteni. Ez utóbbiról persze nincs adat, csupán feltételezés. 1951-be fogta magát és Brazíliába vándorolt ki, ahol felcserként dolgozott, közben tovább polihisztorkodott, egyrészt lefordította a Micimackót latinra, ami több kiadást is megért, valamint megnyert egy tévés műveltségi vetélkedőt. Ebből a kettőből lett pénze, hogy vegyen először egy patikát, aztán meg egy telket saját forrással meg patakkal a Donna Emma völgyben, ahol a környékbelieket gyógyítgatta meg olvasott meg írt, valamint kiterjedt levelezéseket folytatott a világ minden tájával, a kor nagy művészeivel, new york-i irodalmárokkal meg Szerb Antal özvegyével. Öregkorában még megvádolták, hogy bujkáló náci háborús bűnös (mert mit keres valaki Dél-Amerikában a II. vh. után), de aztán ez tisztázódik, és 1972-ben hal meg infarktusban a brazil telkén. Az életéről és az írásairól részletesebben itt van egy jó oldal. Nem igazán említik a források, hogy szerzett-e orvosi diplomát egyáltalán? Mert az egyetem alatt is főként a bölcsészkarra járkált át, aztán meg ugye háború lett, ahol bárkinek elveszhettek az iratai. Úgy tűnik, illetlenség ilyen illusztris, nagy nevű polihisztorok esetében ilyesmit firtatni, nekem azért meggyőződésem, hogy nem szerzett. Attól még persze jól ír.

A római történetek értelemszerűen a Rómában töltött évekről szólnak. Lénárd egy kalandos figura, aki mindenkivel összespanol (komolyan ez rá a legjobb kifejezés), a legnehezebb körülmények között is képes Bachot zongorázni, minden nyelven tud, és közben zajlik körülötte a második világháború, illetve előkészületei. A könyv két történetet tartalmaz, az első 1938-ban, a második pedig 1943-ban játszódik Rómában.

A 28 éves Sándor ide érkezik meg egy darab kofferrel, mert a lassan nácivá váló Ausztriában már nem maradhatott. Szobát bérel, villamoson alszik, vérnyomást mér pénzért és mindenféle fura alakokkal ismerkedik meg, bárót, artistát és takarítónőt beleértve. Egyszer a könyvtárban megismerkedik egy közgazdásszal, akivel megegyeznek, hogy Lénárd lefordít neki egy közgazdaságtani könyvet asszem hollandról olaszra, mondjuk hollandul pont nem tud, ezért délelőtt hollandul tanul, délután fordít. Lénárdnak jó humora van, az a fajta fanyar humor, ami a 20. század elejének férfi íróira valamiért gyakran jellemző. A történetben kalandok, párbeszédek, és elgondolkodó visszaemlékezések váltogatják egymást Róma leírásával. Az ember könnyen kedvet kap odautazni, annyit olvasunk kis terecskékről, sikátorokról, parkokról és mindenféle finom olasz ételekről frissen sült paradicsomos foccaccio-n át presszókávéig. Itt egy részlet az elejéből, ami nekem eléggé tetszik:

“Az ember huszonnyolc éves korában már nehezen kezd új életet. Gyökerei vannak, valamit tanult már, el is ért valamit. Tőkéje van: barátai, a boltosok bizalma, egy nyelv, melynek minden titkát ismeri, amely ismert világát látszólag tökéletesen leírja. Ha filozófus, már készen áll rendszerének alapja. Ha költő, már ismeri a hangját. Ha cipőkereskedő, megvannak az összeköttetései. Sebei már lassabban gyógyulnak, mint tizennyolc éves korában. Kis, szklerotikus foltok képződtek ereiben, a szemlencséje már kevésbé rugalmas, a nagy szerelmeken túlesett, vagy legalábbis azt hiszi, szereti szokásait, kedves íróit, kedves sétáit. Nem jó újrakezdeni.”

A második történet 1943-ban játszódik, itt Lénárd már nem egyedül, hanem szerelmével, Dianával él egy tetőtéri lakásban, ahol zongoráznak, szerelmeskednek és éheznek, valamint haverjaikkal politizálnak, hallgatják a háborús híreket rádión, útlevelet akarnak szerezi ide vagy oda, és Mussolini bukásában reménykednek (ez meg is történik.)

Mindkét rész klassz, Lénárd ugyan általában rossz körülményei vagy a politikai helyzet miatt kesereg valamennyit, de alapvetően optimista, van humora, és igen hangulatosan ír Rómáról, a városról, az olaszokról, a szerelemről, az ételekről, és az ottani mindenféle emberekről.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s