James P. McCullough: Treating Chronic Depression with Disciplined Personal Involvement

Ez a könyv egy pszichoterápiás technikát mutat be, aminek annak ellenére sem bírtam megjegyezni a nevét, hogy később többször is foglalkoztam a témával. Az a neve, hogy CBASP, azaz Cognitive Behavioral Analysis System of Psychotherapy. Először azt hittem, valami köze van az analízishez, de nincs, sokkal inkább a kognitív viselkedésterápiához hasonlít. Ha új pszichoterápiás technikát dolgoztok ki, alap, hogy rövid, könnyen megjegyezhető nevet adjatok neki.

Nos, a krónikus depressziós páciens pszichoterápiában való kezelése meglehetősen lelombozó, mert esetleg motiválatlan (mivel a motivációcsökkenés az a depressziónak tünete), minden terápiás stratégiánk simán lepereg róla, egyfolytában szenvedést és reménytelenséget fejez ki, elzárkózik a valódi személyes kapcsolattól, rugalmatlan, és mi meg tehetetlennek érezzük magunkat és szép lassan átragad ránk a reménytelenség. Abban az esetben, ha a páciensünk annyira azért mégiscsak motivált a gyógyulásra, hogy hetente eljön a terápiás ülésre, tehát van remény, alkalmazhatjuk a McCullough által kidolgozott módszereket.

McCullough külön krónikusdepresszió-modellt is kidolgozott, könyvében eleinte ezt ismerteti, ezt nem részletezem, csak annyira, hogy szerinte a krónikus depressziósok nagy részét traumatizálták korábban, ezért (vagy másért) személyközi kapcsolataikban elkerülően viselkednek, és ami fontos, a figyelmi fókuszuk végig saját magukon, “a fejükben” marad. Ezek nagyjából azt kell érteni, amikor a beteg meg van róla győződve, hogy mondjuk ő kudarcot vallott és mi ezért megvetjük, és hiába magyarázzuk, hogy hiszen ez és az a dolog is sikerült neki és mosolygunk rá kedvesen és hiteles együttérzéssel és drukkolva neki, ő ezt mind nem látja, mert nem “lát ki” a saját elméletéből, hanem ahhoz ragaszkodik.

McC. konkrét technikákat sorol, hogy mit kell csinálni, ez nem elméleti szakkönyv, hanem nagyon gyakorlatias, elmagyarázza, hogy miért pont azt, mikor alkalmazd, hogyan, és ezt esetismertetésekkel illusztrálja, amiben konkrét párbeszédek szerepelnek, amikor a terapeuta alkalmazta az adott technikát. Mondok egy példát, van a Szituációelemzés (SA, Situational Analysis) nevű technika. Az az alapja, hogy a a páciens nem tudja, hogy viselkedése hogyan hat másokra, nem ismeri fel az oksági viszonyokat, vagyis például nem tudja, hogy az emberek egy bulin vagy a munkahelyén azért nem mennek oda hozzá, mert nagyon távolságtartóan viselkedik és ebből az emberek azt gondolják, hogy nem akar csacsogni, nem pedig azért nem mennek oda, ami tő gondol, hogy mert utálják. Az SA során olyan helyzeteket elemeznek, amit a beteg elmesél, de nem csak olyanokat, hanem azt is, ami a terápiás ülésen történik. A terapeuta a páciens figyelmét ráirányítja arra, hogy viselkedése hogyan hat másokra és arra is ráirányítja a páciens figyelmét, hogy viselkedése hogyan hat a terapeutára. Ezzel a páciens elsajátítja azt a készséget, hogy valamivel valósághűbben legyen képes megtippelni, hogy mit gondol / érez körülötte a többi ember és ő maga viselkedésével hogyan befolyásolhatja ezt.

Ehhez ugye az szükséges, hogy a terapeuta elmondja, mit érez ezekben az esetekben, pl. “nagyon dühös vagyok (vagy szomorú, vagy félek), amikor maga így néz és így beszél”. Ilyeneket nem szoktunk mondani. A terapeuta önfeltárásának ezért szentel egy fejezetet a könyv. A kutatások szerint kétféle van, 1. általános önfeltárás: általános, a pácienstől független információ a terapeutáról (Van-e családja, hol nyaralt), 2. önfeltárás az itt-és-mostban: a páciensre, a terápiás kapcsolatra vonatkozó érzések, gondolatok kifejezése (Haragszik-e a páciensre, untatja, kedveli stb.). Az utóbbi fajta a terápiás kapcsolat minőségét javítja, az előbbi meg nem, vagy rontja. A CBASP során az utóbbit kell csinálni, kizárólag a terápiás cél érdekében, annak fókuszban tartásával. Nagyon, nagyon fontos a terapeuta-reakciók folyamatos monitorozása, hogy megfelelő helyen, megfelelőképpen, a terápia érdekébe történjenek, de természetesen hitelesek legyenek (hazudni sose ér pszichoterápiában, rögtön észreveszik).

Tessék, itt egy példa SA-ra, a könyvből. A többi technikát nem ismertetem, de van még több is, meg a könyv végén van egy rész arról, milyen randomizált kontrolált vizsgálatok támasztják alá a módszer hatékonyságát krónikus depresszióban (másra ne alkalmazzuk, mert direkt erre találták ki). Alapsztori, hogy Sarát mindig verte az apja, mindegy, hogy jó volt-e vagy rossz, és azt hiszi, hogy a terapeutája is meg fogja büntetni, ha hibát vét, meg azt, hogy ő úgyse tudja mások viselkedését befolyásolni, tökmindegy, mit csinál, meg még magányos is. Párbeszéd a hajtás után.

Ez a könyv egy pszichoterápiás technikát mutat be, aminek annak ellenére sem bírtam megjegyezni a nevét, hogy később többször is foglalkoztam a témával. Az a neve, hogy CBASP, azaz Cognitive Behavioral Analysis System of Psychotherapy. Először azt hittem, valami köze van az analízishez, de nincs, sokkal inkább a kognitív viselkedésterápiához hasonlít. Ha új pszichoterápiás technikát dolgoztok ki, alap, hogy rövid, könnyen megjegyezhető nevet adjatok neki.

Nos, a krónikus depressziós páciens pszichoterápiában való kezelése meglehetősen lelombozó, mert esetleg motiválatlan (mivel a motivációcsökkenés az a depressziónak tünete), minden terápiás stratégiánk simán lepereg róla, egyfolytában szenvedést és reménytelenséget fejez ki, elzárkózik a valódi személyes kapcsolattól, rugalmatlan, és mi meg tehetetlennek érezzük magunkat és szép lassan átragad ránk a reménytelenség. Abban az esetben, ha a páciensünk annyira azért mégiscsak motivált a gyógyulásra, hogy hetente eljön a terápiás ülésre, tehát van remény, alkalmazhatjuk a McCullough által kidolgozott módszereket.

McCullough külön krónikusdepresszió-modellt is kidolgozott, könyvében eleinte ezt ismerteti, ezt nem részletezem, csak annyira, hogy szerinte a krónikus depressziósok nagy részét traumatizálták korábban, ezért (vagy másért) személyközi kapcsolataikban elkerülően viselkednek, és ami fontos, a figyelmi fókuszuk végig saját magukon, “a fejükben” marad. Ezek nagyjából azt kell érteni, amikor a beteg meg van róla győződve, hogy mondjuk ő kudarcot vallott és mi ezért megvetjük, és hiába magyarázzuk, hogy hiszen ez és az a dolog is sikerült neki és mosolygunk rá kedvesen és hiteles együttérzéssel és drukkolva neki, ő ezt mind nem látja, mert nem “lát ki” a saját elméletéből, hanem ahhoz ragaszkodik.

McC. konkrét technikákat sorol, hogy mit kell csinálni, ez nem elméleti szakkönyv, hanem nagyon gyakorlatias, elmagyarázza, hogy miért pont azt, mikor alkalmazd, hogyan, és ezt esetismertetésekkel illusztrálja, amiben konkrét párbeszédek szerepelnek, amikor a terapeuta alkalmazta az adott technikát. Mondok egy példát, van a Szituációelemzés (SA, Situational Analysis) nevű technika. Az az alapja, hogy a a páciens nem tudja, hogy viselkedése hogyan hat másokra, nem ismeri fel az oksági viszonyokat, vagyis például nem tudja, hogy az emberek egy bulin vagy a munkahelyén azért nem mennek oda hozzá, mert nagyon távolságtartóan viselkedik és ebből az emberek azt gondolják, hogy nem akar csacsogni, nem pedig azért nem mennek oda, ami tő gondol, hogy mert utálják. Az SA során olyan helyzeteket elemeznek, amit a beteg elmesél, de nem csak olyanokat, hanem azt is, ami a terápiás ülésen történik. A terapeuta a páciens figyelmét ráirányítja arra, hogy viselkedése hogyan hat másokra és arra is ráirányítja a páciens figyelmét, hogy viselkedése hogyan hat a terapeutára. Ezzel a páciens elsajátítja azt a készséget, hogy valamivel valósághűbben legyen képes megtippelni, hogy mit gondol / érez körülötte a többi ember és ő maga viselkedésével hogyan befolyásolhatja ezt.

Ehhez ugye az szükséges, hogy a terapeuta elmondja, mit érez ezekben az esetekben, pl. “nagyon dühös vagyok (vagy szomorú, vagy félek), amikor maga így néz és így beszél”. Ilyeneket nem szoktunk mondani. A terapeuta önfeltárásának ezért szentel egy fejezetet a könyv. A kutatások szerint kétféle van, 1. általános önfeltárás: általános, a pácienstől független információ a terapeutáról (Van-e családja, hol nyaralt), 2. önfeltárás az itt-és-mostban: a páciensre, a terápiás kapcsolatra vonatkozó érzések, gondolatok kifejezése (Haragszik-e a páciensre, untatja, kedveli stb.). Az utóbbi fajta a terápiás kapcsolat minőségét javítja, az előbbi meg nem, vagy rontja. A CBASP során az utóbbit kell csinálni, kizárólag a terápiás cél érdekében, annak fókuszban tartásával. Nagyon, nagyon fontos a terapeuta-reakciók folyamatos monitorozása, hogy megfelelő helyen, megfelelőképpen, a terápia érdekébe történjenek, de természetesen hitelesek legyenek (hazudni sose ér pszichoterápiában, rögtön észreveszik).

Tessék, itt egy példa SA-ra, a könyvből. A többi technikát nem ismertetem, de van még több is, meg a könyv végén van egy rész arról, milyen randomizált kontrolált vizsgálatok támasztják alá a módszer hatékonyságát krónikus depresszióban (másra ne alkalmazzuk, mert direkt erre találták ki). Alapsztori, hogy Sarát mindig verte az apja, mindegy, hogy jó volt-e vagy rossz, és azt hiszi, hogy a terapeutája is meg fogja büntetni, ha hibát vét, meg azt, hogy ő úgyse tudja mások viselkedését befolyásolni, tökmindegy, mit csinál, meg még magányos is. Párbeszéd a hajtás után.

Terapeuta: – Sikerült elkészíteni a házi feladatot?
Sara (szemét a földre szegezve): – Nem. Egyedül vagyok. Semmire sem vagyok képes.
T: – Mi történt a tervünkkel, hogy beszél a főnökével?
S: – Nem tudom (szemét a földre szegezve). Nem tudom, hogyan beszéljek vele.
T: – Múlt héten még olyan eltökélt volt ezzel kapcsolatban.
S: – Az voltam, de rájöttem, hogy nem tudom, hogyan kell (szemét a padlóra szegezve).
T: – Sara, legyen szíves, nézzen rám.
S (alig hallhatóan): – Nem tudok.
T: – Miért nem?
S: – Szégyellem magam, mert nem teljesítettem a feladatot.
T: – Kérem, nézzen rám és mondja meg, mit lát.
S (felpillant): – Hogy érti, hogy mit látok?
T: – Mondja meg, mit lát az arcomon.
S (felnéz): – Hát… úgy néz ki, mintha kényelmetlenül érezné magát, mintha valami nem stimmelne.
T: – Kényelmetlenül érzem magam. Attól, amit mondott, hogy nem tudta, hogyan kell megoldani a feladatot, attól tehetetlennek érzem magam. (terapeuta önfeltárás)
S: – Ezt hogy érti?
T: – Úgy érzem, valamit rosszul csináltam. Amikor megegyeztünk ebben a házi feladatban, rosszul mértem fel a képességeit, túl sokat vártam el magától. Emiatt bűntudatom van. (még tovább önfeltár a terapeuta)
S: – Nem akarom, hogy bűntudata legyen.
T: – Nem mondhatja meg, hogy érezzem magam, én most így érzem magam.
S: – Én szörnyen érzem magam, amiért bűntudatot okoztam magának.
T: – Várjunk csak! Észrevette, hogy hatással van rám, hogy képes befolyásolni az érzéseimet? (…) Mit jelent ez számunkra?
S: – Nem tudom.. Azt, hogy a tetteimmel befolyásolni tudom, hogy maga mit érez. Hogy a tetteim számítanak.
T: – Most hogy érzi magát az ülés elejéhez képest?
S: – Kicsit könnyebb. Kevésbé magányosnak.
T: – Lehet, hogy azért, mert észrevettük, hogy mindketten befolyásolni tudjuk, hogy a másik mit érez?
S: – Igen, lehet.
T: – Úgy gondolom, valami fontosat fedeztünk most fel: hogy nem egyedül van ebben a kapcsolatban. Mintha most vette volna észre először, hogy nincs magára hagyva. Akkor tárgyaljuk újra a házi feladatát a fennmaradó időben.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s