Richard P. Bentall: Doctoring The Mind

Láttam ezt a könyvet a Filozófus asztalán heverni, hát lenyúltam egy körre. Bentall egy brit klinikai pszichológus, aki szívesen bírálja a pszichiátriát. Főleg pszichotikus tünetek pszichoterápiájával, illetve pszichológiai magyarázataikkal foglalkozik, ebből tudományos cikkeket ír, valamint írt két könyvet is. Az egyik a Madness explained, ami a fenti témáról szól és állítólag inkább szakmabelieknek való és szívem szerint azt olvastam volna el, de a Filozófus asztalán nem az volt, hanem a Doctoring The Mind, amit inkább a laikus nagyközönségnek szánt és antipszichiátria.

borítóA legelején Bentall elmagyarázza, hogy a “racionális antipszichiátria” az nem az, hogy az összes pszichiáter a gyógyszeripar pudlikutyája és reméljük, elsőnek állítja őket falhoz a forradalom, hanem értelmesen kell bírálni a pszichiátria, mint tudományterület azon aspektusait, amelyek bírálatra szorulnak (azaz mindet). Ennek nagyon megörültem, persze Bentall később nem tartja be az ígéretét és duzzogó-klinikai-pszichológus-stílusban be-beszólogat, hogy “én legalább nem mérgezem meg a pácienseimet” meg hogy a fizikális vizsgálat állítólag az orvoslás része, de ő még sohasem látott pszichiátert fizikálisan megvizsgálni egy beteget és szerinte nem is tudják, hogyan kell, és akkor meg minek van rajtuk fehér köpeny és különben meg a gyógyszerfelíráshoz sincs szükség pszichiáterekre, mert a pszichológus is ugyanúgy fel bír írni egy receptet. Hát szerintem meg ne írogassanak recepteket holmi bölcsészek. Ettől azért volt némi “hé, azt ígérted az elején, hogy nem fogsz bántani” – érzésem. Bentall a biztonság kedvéért a történeti részben – természetesen csak a kötelező Walter Freeman-elektrosokk-lobotómia-inzulinkóma-kegyetlen pszichiáterek körök után – hosszan taglalja is a klinikai pszichológia és a pszichiátria történetét és elmagyarázza, hogy miért van ezek között örök rivalizálás és miért vannak megsértődve a Világ klinikai pszichológusai a Világ pszichiátereire végtelen időkig.

Arról szól a könyv, hogy a pszichiátria létezése semmi jót nem tett az emberiségnek, hogy a WHO szerint a fejlődő országokban, ahol kevesebb a gyógyszer és a pszichiáter, ott még jobban is vannak a pszichotikusok, mint a fejlett Nyugaton, és hogy a jelenlegi pszichiátriai gyakorlat túl biológiai megközelítésű, nemlétező diagnosztikai kategóriákon alapul, és nagyon durván a gyógyszercégek befolyása alatt áll. Alapvetően a kritikák, amiket megfogalmaz, legalábbis részben helytállóak és jogosak és fontos problémákra irányítják rá a figyelmet és nem is ezek miatt fanyalgok.

Három fejezetben tárgyalja a pszichiátria három nagy elméleti mítoszát, amennyiben: 1. a diagnosztikai kategóriáink jól alátámasztottak és van értelmük (nem), 2. a pszichiátriai betegségek genetikai betegségek (nem), 3. a pszichiátriai betegségek az agy betegségei (nem). Az első oké, sok újat nem tudtam meg belőle, egyetértünk. A második két fejezetet nem szerettem, mert hatásvadász volt és elnagyolt. Csomó kutatást idéz, amely szerint a pszichiátriai betegségek részben genetikailag meghatározottak, és ezeknek a vizsgálatoknak a korlátait, hogy hol csaltak benne, hol torzították az adatokat, hol meg csak rosszul értelmezték. Végülis az derül ki, hogy a pszichiátriai betegségek kb. úgy néznek ki, hogy van némi genetikai sérülékenység, meg vannak a környezeti faktorok, és e kettő összjátékából jön létre a tünet vagy betegség. Bentall konkrétan azt állítja ebben a fejezetben, hogy ez arra bizonyíték, hogy a pszichiátriai betegségeket környezeti faktorok okozzák és a genetikai meghatározottság csupán mítosz. Szerintem meg azt jelenti, hogy van némi genetikai sérülékenység meg vannak a környezeti faktorok. Lehetne azt mondani, hogy túl kevés figyelmet fordítunk manapság a környezeti faktorok szerepére, akkor azzal egyet tudnék érteni.

A harmadik, neurotranszmitterekről szóló fejezetben nagyjából vázolja, hogy paranoid téveszmék, illetve akusztikus hallucinációk milyen életesemények, készséghiányok, illetve pszichológiai faktorok révén jönnek létre, és ez alapján elutasítja a biológiai elméletek és a neurotranszitterek szerepét/jelentőségét, ami azért számomra kissé nehezen átlátható logikai ugrás. Ja, mert én abban hiszek, hogy van az agyunk, abban mindenféle neurotranszmitter működik a pszichológiai folyamatok során, az érzések meg gondolatok közben szerotonin meg dopamin áramlik ide-oda, és a pszichológiai magyarázat még véletlenül sem zárja ki a dopamin létezését és az egyetlen értelmes hozzáállás biológia és pszichológia együttes szerepe. Bentall szerint alapvető hiba azt gondolni, hogy először is van a pszichotikus emberek agyában valami biológiai károsodás, ami miatt felborul benne a dopaminegyensúly, és ez tünetekhez vezet, hanem szerinte a bántalmazás, rossz családon belüli kommunikáció és hasonlók okolhatóak. Ez eddig oké, de ebből a fejezetből hiányoltam azt a részt, amikor nem csak szimplán elutasítjuk a neurobiológiát, hanem a neurobiológia széleskörű ismeretének birtokában integráljuk a pszichológiai elméletet az élettani alapokkal.

Az utolsó fejezetekben terápiákról van szó, az antidepresszívumok használnak vagy nem használnak című téma, Bentall nagyon klasszul elmagyarázza a randomizált kontrollált vizsgálatok mibenlétét és korlátait, ismertet egy csomó tanulmányt, nem használnak, csak bedőltünk a Cégeknek. Az antipszichotikumok használnak vagy nem használnak, itt nagyjából azért az van, hogy használnak, csak nem annyira csúcsszuperek, mint gondoltuk, hiszen nagyon sok mellékhatásuk van és egy csomó tünetre nem is hatnak, csak bedőltünk a Cégeknek. Majd pedig, a pszichoterápia használ vagy nem használ, itt ismerteti a randomizált kontrollált vizsgálatok korlátait pszichoterápiás módszerek esetén, ez is érdekes rész és olvasok benne újdonságokat.

Alapvetően ez egy korrekt, laikusok számára érthető antipszichiátriakönyv, melyet szakmabeliek is haszonnal forgathatnak. Én legfőképpen azért szerettem olvasni, mert tényleg annyira más szemszögből nézi a pszichiátriát és ez izgalmas és érdekes, valamint a csomó klassz történet miatt. Hogy az első randomizált kontrollált vizsgálatot James Lind skót sebész végezte a 18. században, amikor skorbutos matrózok véletlenszerűen kiválasztott csoportjának adott narancsot vagy nem narancsot. Hogy hogyan perelte be Rafael Osheroff a pszichoanalitikusokat, mert nem adtak neki gyógyszert a depressziójára. Hogy hogyan tettette magát pszichiátriai betegnek David Rosenham nevű pszichológus kis csapata a hetvenes évek elején és vetették fel magukat pszichiátriákra és írtak belőle cikket a Science-be. (Klassz történet, később, a kilencvenes években egy újságíró megismételte a kísérletet és írt belőle egy bestsellert. Gondoltam is, hogy meg kéne csinálni Magyarországon: öt napig nem fürdesz, bemész a pszichiátriára, megmondod, hogy szidalmazó hangokat hallasz, a második naptól kezdve pedig már semmilyen tünetet nem produkálsz, tök normálisan viselkedsz, és figyeled, mikor engednek ki, majd írsz egy bestsellert. Simán tudnék írni egy ilyen bestsellert. Soha nem merném ezt kipróbálni. Soha.)

Vannak esetismertetések is, kis történetek Bentall pácienseitől, ezek nem tudom, minek vannak benne, mert sohasem fűz hozzájuk érdemi magyarázatot, lógnak a levegőben, mindenesetre olvasmányosabbá teszik a könyvet. Biztos szólt a kiadó, hogy ez így kicsit száraz, legyen benne több sztori. Többnyire Bentall tényleg próbál arra törekedni, hogy tudományos tényekkel érveljen. Néha mégis hatásvadász lesz, néha demagóg, nálam meg azzal nem megyünk semmire: számomra semmilyen elméletet nem támaszt alá az, hogy a történetben szereplő betegnek két és fél órát kellett az ambulancián várakoznia. És az olyan mondatokkal meg végképp elveszít, hogy “Remény nélkül lehetetlen a túlélésért küzdeni. De ha remény van, akkor bármi lehetséges”. Whatever, dude. De ha elfogadjuk, hogy antipszichiátria könyveknek kötelező tartozéka bizonyos mértékű hatásvadászat, valamint a műfaj definíciójához tartozik, hogy beszólogassunk a pszichiátereknek, akkor ez elég jó könyv.

Nem tartozik szorosan a könyvhöz, de még egy dolog volt, ami bosszant engem kissé. Bentall sokat kritizálja a kényszerkezelést, amikor akaratuk ellenére bevisznek embereket a pszichiátriára. Szerinte ez azért van, mert a Cégek a propagandájukkal megtévesztették mind a pszichiátereket, mind a népet, és tévesen azt gondoljuk, hogy a bolondok agresszívak, és azért félünk tőlük. Holott a pszichotikusok igen ritkán agresszívak és az egész mögött csak az van, hogy még több embernek lehessen antipszichotikumot adni, pedig az antipszichotikumok nem is javítják a szegény ördögök életminőségét. Hát szerintem meg a farmakológiai éra előtt már vagy ötszáz évvel hajósoknak fizettek az emberek, hogy vigyék el a bolondot a város környékéről és tegyék ki jó messzire onnan. Hogy a pszichiátria felé ma is megvan az az igény az úgynevezett normálisok részéről, hogy tüntessük el az úgynevezett bolondokat. Ne legyen zárt osztály, ne legyenek gyógyszerek, jesszusom, a gonosz pszichiáterek kismacskákat elektrosokkolnak, de ha a szomszéd öregasszony a hangokkal beszélget, akkor azonnal jöjjön valaki és vigye innen, mert azt nem toleráljuk. Adunk érte pénzt is, levonhatjátok a TB-ből, csak vigyétek innen. Csomó minden valóban jogosan bírálható a pszichiátriában manapság, ez nem kérdés, de az, hogy az emberek nem szívesen tűrik meg maguk között a furcsább népeket, az azért nem írható 100 %-ban a gyógyszercégek vagy a pszichiáterek számlájára. Ezt a szempontot szoktam hiányolni az antipszichiátriából úgy általában. De persze, nem az von le a könyv értékéből, hogy Bentall nem fejti ki benne az én véleményemet, csak a sajátját.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s